A hinduizmus alapvető forrásai a védák (Véda, azaz tudás). Nem egy ember alkotása, hanem évezredek során formálódó hittételek összessége, amely kiegészítéseivel (brahmanák és Upanisadok) hatalmas mennyiségű ismeretanyagot, vallási előírást, filozófiai tézist tartalmaznak. A kutatók i. e. 1500–i. sz. 1500 közötti időszakra datálják a teljes mű létrejöttét.

A Védák a teisták szerint isten (Ísvara) kinyilatkoztatásai, ebben hasonlít a bibliai ószövetség vallásos értelmezésére, azonban részei valójában időben távoli korszakokban jöttek létre és egymástól eltérő, sőt egymásnak ellentmondó elképzeléseket is tartalmaznak.

Az ateista mimánszászák szerint a Véda öröktől fogva létező szubsztancia, az ateista szánkhják szerint azonban nem öröktől fogva létezik, mégis minden világban egyformán jelen van, mivel az öröktől fogva létező lélek emlékszik rájuk és átmenti korról korra a Védák szellemiségét. A panenteisták a mindent átható ősanyag (prakriti) első megnyilvánulásaként, leheleteként, mint dallam, harmónia tekintenek rá.

A Védák négy fő részből (szamhita) állnak:

- Rigvéda - 1028 himnuszból álló gyűjtemény
- Számavéda - Az áldozati szertartások előkészületeinek énekei
- Jadzsurvéda - Áldozati szertartások közben mondott énekek
- Atharvavéda - "Varázsénekek"

Ezeket kiegészíti a brahmanák gyűjteménye, amelyben az áldozati szövegeket magyarázzák meg, illetve az Upanisadok, amely a Védákhoz kapcsolódó filozófiai értekezések gyűjteménye.
Az Upanisadok legtöbb része az i. e. 7-5. században jött létre, mint a Védák utolsó fejezetei. A Védántáknak ( „A Védák összefoglalásai”-nak) is nevezett szövegek eltérnek az eredeti Védák hangvételétől, a rituális áldozatokkal kapcsolatos kérdéseket már filozófiai tárgyú gondolatok váltották föl. Az Upanisadok 108 fejezete a hinduizmus későbbi filozófiai alapjait teremtette meg.

A Védákat csak a legfelsőbb négy kaszt tagjai tanulmányozhatják, illetve a brahmanák magyarázhatják.

A Védákhoz járulnak a szent hagyomány szövegei (szmritik), amelyek tartalmazzák a legkülönfélébb tudományok vezérfonalait (szútráit) és tankönyveit (sásztráit). Szmritinek számít a hinduk két leghíresebb eposza, a Rámájana, és a Mahábhárata is.

A Rámájana Visnu egyik megtestesülésének (avatára), Rámának a harcát meséli el a feleségét elrabló gonosz démonkirállyal Rávanával, míg a több mint kétszázezer verssorban leírt Mahábhárata Bharata király leszármazottainak harcait, viszontagságait, testi és lelki gyötrődéseit önti költői formába. Ez utóbbi eposzt az teszi különösen fontossá, hogy tartalmazza azt a legtöbbször külön kezelt filozófiai tankölteményt, amelyet (tévesen, de érzékletesen) a „Hindu Bibliának” neveznek. Ez a költői betét a Bhagavad-gíta, azaz a „Magasztos szózata”, amelyben Visnu nyolcadik avatárja Krisna elmagyarázza Isten, a világ és a lélek lényegét.

A két eposzon kívül jelentős forrás a 18 purána. A purána szó jelentése „ősi” és elsősorban a védikus írások metafizikai, transzcendentális eredményeit foglalják össze, elsősorban isten megtestesülései és híveinek cselekedetei köré építve. Tizennyolc fő puránát különböztetünk meg, amelyek közül hat Visnuval, hat Sivával, hat pedig Brahmával foglalkozik. Kérdés-felelet formában írták őket. A legismertebb és legkiforrottabb puránának a Bhágavata-puránát vagy más néven Srímad-Bhágavatamot tartják, amely a lélek tökéletesítésének módszereiről tanít.

(Forrás)